A múltkorában, egy horgásztársaságban hallottam dicsekedni egy sporit, aki levitte valami „fizetős” tóra beavatni az unokaöcsét, mert hogy érdeklődik a gyerek a peca iránt. Mindjárt az össze-visszadobált betondarabokkal szegélyezett „nagyhalas tó”-ra fizette be, ahol válogatott 5-15 kiló közötti pontyokkal van tele a víz. Büszkén mesélte, egy óra elteltével már sivított is az elektromos kapásjelző. Talán be se kellett volna vágni, úgy vitte a zsinórt az orsóról a hatalmas hal. Elkezdődött a birkózás, a nyolc éves gyermek az instrukciói és némi fizikai segítségével parthoz kényszerített egy nyolc kilós pontyot. Ez volt élete első horgászatának, első órájában az első hala.
Későbbiekben, hogy fokozza az élményanyagot, befizette a fiút az afrikaiharcsás „tó”-ra. Az idézőjelet azért alkalmaztam, mert a sűrű zöld lepedékkel borított 10x20 méteres kopár partú gödröt nem igazán érdemes tónak titulálni. Na mindegy, a lényeg, az újdonsült „pecás” fiú hamarosan megbirkózott egy három és feles afrikaival. A hal ide-oda vetette magát a spenótszerű masszában, majd kiszakította a még gyengécske markokból a kissé szorosra állított fékű orsó botját, de végül is nagy üggyel-bajjal csak kikanalazták a partra a sokbajszú szörnyet. Újabb kapás, de az elment. Nem kellett azonban sokat várni, vehemens húzással jelentkezett a következő, egy kettes körüli. Bár ez is hevesen küzdött, de a jó érzékű ifjú hamar megtanult mozdulatokkal terelte hálóba. Ha nem is fitymálta, de látszott rajta, csalódott, hogy ez csak fele az előzőnek. Még csak fél napja horgászott, és már elégedetlen volt egy kétkilós hallal!
A történet rendkívül tanulságos és elgondolkoztató. Egy ilyen „beavatás” után mennyi esélye van egy gyermeknek, hogy igazi horgászpalánta váljék belőle? Tud-e majd ügyesen csalihalat fogni kis pecával? Észreveszi-e majd a dévérek aprócska emelgetéseit a finom antennán? Meg fogja-e érezni, milyen fontos az úszó, az ólmozás és az ereszték közötti összhang, ha a sóderen paducozik? Tud-e majd örülni egy óra alatt megfogott nyolckilós ponty után, jégvesztekor verejtékesen megfogott pár tenyérnyi karikakeszegnek? Fogja-e érezni a sípoló elektronikával, önakasztással, illetve a saját aggyal, szemmel, reflexszel megfogott hal közötti nemes különbséget? Tud-e helyesen mérlegelni, melyik az igazi horgászat: pár száz négyzetméteres pocsolyában akasztgatni sorra az összekényszerített és kiéhezett halastavi pontyokat, vagy egy surranó vizű folyón tizenhatossal kifárasztani egy kettes márnát? Felméri-e majd, mennyivel értékesebb egy természetes víz kövezéses partját botladozva végigpergetni és fogni egy-két halat, vagy leülni a fizetős pálya „csukás” tavának elplanírozott fövenyére és másfél óra alatt, egyhelyben ülve gyorsan kikapni 5-6 egyen csukát?
A válasz nagy eséllyel: semmi, de lehet hogy ez csak számomra ilyen egyértelmű. Az emberiség történelmében azonban szinte törvény, hogy azt becsüljük meg igazán, amiért magunk küzdünk meg, örömünk akkor teljes és hosszantartó, ha tanulmányainkat, munkálkodásunkat sok kis apró nehezen elért siker viszi előre. Azt hiszem, ez a horgászatban is csak így működhet.
Apukák, nagybácsik, nagypapák, egyéb jó szándékú felnőtt horgászok, ezért kérem, fontolják meg, hogyan indítják el a horgászpalántának szánt gyermekeket, de talán még a felnőtt korban a horgászatot elkezdeni kívánókra is vonatkozhat ez. Ha hosszú távra, sikeres pecásokat kívánunk toborozni táborunkba, tartsuk szem előtt a fokozatosság elvét, igyekezzünk kidomborítani tanítványaink előtt a horgászat emberi oldalát, a természet szeretetét. Fogassunk természetes, vagy közel természetes vizeken először snecit, keszeget, és így tovább, a horgászok halranglétráján elhelyezkedő fajokat. Tanítsuk meg mindjárt az elején kezdő horgászbarátainkat a horogkötésre, az alapvető készségek szerelésére, mégpedig úgy, hogy elmagyarázzuk, mit miért teszünk. Az alapismeretek közé tartozzon a halismeret, a főbb módszerek, melyeket régi történetek elmesélésével tehetünk érthetőbbé. (Ma már a horgászvizsga jelentősége háttérbe szorult, hiszen egyes horgászboltokban, mindenféle horgászismeret nélkül lehet komplett engedélyt váltani). Nem utolsó sorban oktassuk társainkat a hal megbecsülésére, szeretetére, úgy is hogy a felesleget a jövő érdekében kíméletesen engedjük vissza, vagy, hogy hogyan pucoljuk meg konyhakészre, hogyan készítsük el ételként, hogyan tálaljuk , családtagjaink, vendégeink elé, hogy zsákmányunk láttára összefusson a nyál a szájukban.
Ha nem a fizetős tavak könnyű zsákmányát, hanem az utóbbi rögösebbnek látszó, de maradandóbb élményeket nyújtó utat választjuk a „beavatás”-hoz, sikeresebb, valódi horgászokat nevelünk, aki meg kihullik a rostán, nem is vonzódik igazán ehhez a hobbihoz.
